19

Barcelona a kora középkortól kezdve a (katalán) régió központja, amely számos hódítást, uralkodócserét megélt a rómaiaktól a mórokon át a Bourbonokig és persze Franco rémuralmáig, s ez idő alatt rendkívül sokat változott a város képe is. Az egykori centrumot, a sikátoros-egzotikus part menti települést a római időkben fallal vették körbe, később pedig, amikor gazdasági-kereskedelmi értelemben is kinőtte magát, a környező kis községeket – a nyugati oldalon Sant Antonit vagy északon Eixample-t, Gráciát – hozzácsatolták. Ahogy ezek a területek gazdagodtak és fejlődtek, a tehetősebb polgárok a maguk képére formálták őket, új negyedeket húztak föl, csatornázták és korszerűsítették az utcákat, míg a szegényebbek az elmaradó és lecsúszó régi központban ragadtak, társadalmi mobilitásról pedig szó sem lehetett. Ma a Barri Gotic őrzi ennek a történelmi szükségszerűségnek a nyomait, ahogyan a mellette lévő El Raval is, amelyet főként bevándorlók, alacsony osztályok laknak, és amelynek déli szakasza, mondjuk úgy, kihívásokat rejt magában. (A Raval sikátoraiban minden ötméteren mobilalkatrészeket áruló kis üzleteket találunk, bizonyos tevékenységek tehát csodálatosan virágoznak. Itt található ugyanakkor „a legrégibbnek” számító és tizenkilencedik századi jegyeit sok tekintetben megőrző bár, a Marsella is, amelyet Dalí, Picasso vagy Hemingway szívesen látogatott, és amelynek az Abszint-rituálé a védjegye.)

Ahogy haladunk délről északra, a Goticból vagy a Ravalból az Eixample felé, a városkép szintén változik, és a huszadik századi modernizációs törekvések teszik egységessé. A város itt alapvetően rácsszerkezetű, amelyet a nevezetes és madártávlatból is látványos Diagonal sugárút szel át – no nem úgy, mint a Harry Potter-könyvek Abszol útja (Diagon Alley) Londont, mégis délkelet-északnyugati irányban összekötve Barcelona keleti és nyugati, egymástól eltérő részeit. Az Eixample szecessziós-modernista, illetve a noucentisme által ihletett lakóépületeinek egyik korai gravitációs központja a Szent Kereszt és Szent Pál Kórház (Recinte Modernista Sant Pau) volt, amelyet Lluís Domènech i Montaner tervezett 1901-ben a katalán modernizmus jegyében, és lenyűgöző építészeti megoldásaival, rekreációs és – mai szóval – szabadidőközpontot idéző kialakításával a „kórházélményt” igyekezett jelentős mértékben megreformálni és újragondolni. Az épületegyüttes és parkjai ma múzeumként működnek, a negyed betegellátása azonban nem költözött el, a közelben található egy most is működő kórház, illetve a Barcelonai Egyetem egyes fakultásai (például a nővérképző).

Tovább észak felé, a Tibidabo-hegy lankáin a város képe az Eixample-hez vagy a Gráciához képest nem sokat módosul: a változatos homlokzatokkal és erkélyekkel rendelkező négy-öt emeletes klasszikus tömböket a huszadik század második felének szélesebb és magasabb lakóépületei egészítik ki, és talán nem is annyira meglepő módon olyan tíz-tizenöt emeletes társasházakat is találunk itt, amelyeket a régebbi negyedekben nem. Ami valamelyest azonban meglepő, hogy hiába érkezünk meg a hegy meredekebb lejtőire, híre-hamva sincs a másutt megszokott kertvárosi övezeteknek. Bár a keleti és a nyugati végeken nem jártam, mindenütt a társasházak dominálnak az erősen polgáriasult környezetben, ahol hiába vagyunk távol a központtól, a negyedek önálló centrumai és utcái mindent megadnak, amire szükség lehet a kávézóktól az éttermeken, a bárokon és a barber shopokon, zöldségeseken és üzleteken át a moziig, a fitnesztermekig és az iskolákig-óvodákig. Barcelona ily módon decentralizált és valamennyi része önfenntartó. Jómódú, sőt luxusvillákat persze találunk északnyugaton a Collserola-hegy lábánál, a Les Corts és a Sarrià-Sant Gervasi negyedekben, de még ezeket a környékeket is mélyen átitatja a történelem a paloták, kolostorok és parkok (no meg a lépten-nyomon föllelhető Gaudí-épületek) révén.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

20

A Tibidabo-hegy csúcsán magasodik a Jézus Szent Szíve Templom, amely Barcelona városképének szerves része, hiszen mindenhonnan jól látszik – miként a tőle nyugatra fölhúzott, 288 méter magas Collserola távközlési torony is, amelyet a brit építész, Norman Foster tervezett az 1992-es barcelonai olimpiai játékokra, s szintén látogatható. Egy szombati napon, az Egyetem térről a V13-as busszal kacsázom föl a hegy lábáig, s noha a buszutak Barcelonában kimerítőek tudnak lenni – minduntalan kereszteződések lassítják a haladást, a megállók miatt képtelenség elkapni a zöldhullámokat, ráadásul a buszok java zsúfolt –, ezúttal szerencsém van, rajtam kívül alig néhányan utaznak a járművön, és sehol egy turista. Bő húsz perc alatt megérkezünk az Alfonso Comín térre, ahonnan még el kell jutni a siklóig.

A városnak ez a része a tudományé. Itt fut a Sir Isaac Newton út, amely többek közt a CosmoCaixa tudományos múzeumnak, valamint a hozzá tartozó kutatóintézeteknek az otthona. A múzeum és tudományközpont valódi kincsesbánya a természettudományok iránt érdeklődőknek: 9 szintjét a föld alá építették, a planetáriumban számos izgalmas program fut a Naprendszer és a galaxis megismerésétől a dinoszauruszok korának bemutatásáig. Feljebb, a hegyen található a Fabra obszervatórium és meteorológiai intézet, ahol nappali és éjszakai látogatásra is lehet jelentkezni; a CosmoCaixával szemben pedig, az út közepén kiállították az SA-51-es mini-tengeralattjáró egy modelljét, hiszen a tizenkilencedik században beinduló technikai-tudományos fejlődésnek köszönhetően a nautika Barcelonában úttörő szereppel bírt (a part mellett tengerészeti múzeum is található, illetve itt van a hajózás egyetemi fakultása).

Fölsétálok a siklóig, megveszem a jegyet, aztán felkapaszkodunk a hegycsúcsra. Ahogy említettem, a Jézus Szent Szíve Templom (Temple Expiatori del Sagrat Cor) Barcelona legmagasabb pontján, az 516 méter magas Tibidabo-hegyen áll: neogótikus stílusban épült, belül azonban – katolikus templomhoz képest – meglehetősen puritán. A szentség magasa ráadásul világi örömökön osztozik, hiszen körbeveszi a barcelonai vidámpark (Parc d’atraccions Tibidabo), ahol derűs zene és gyerekzsivaj tölti be a friss hegyi levegőt, no meg édességek illata: churros, cukor és csokoládé, fagylalt és karamell minden mennyiségben. Aki nem szédelegne eléggé a magasban vagy épp a városra, illetve a távolban a tengerre nyíló, túlzás nélkül lélegzetelállító látvány miatt, az befizethet a templom emeleti teraszára, esetleg kilőheti magát azokkal a bizarr vidámparki szerkezetekkel, amelyektől én már akkor is kóválygok, ha csak rájuk nézek.

Körbejárom a parkot és a templom mögötti területet. Északnyugatra dús növényzettel takart ormok és völgyek, a távolban a katalánok szent hegye, a Montserrat. A levegő friss és néhány fokkal hűvösebb, mint lent a városban, szinte harapni lehet; ezen a márciusi délutánon pedig a felhők is alacsonyan függnek, hűs permetükkel végigsimítanak a templomon és környékén. A zajok nem hallatszanak föl, szinte minden festett, költői.

Örülni kell az életnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

21

Ahogy a hegy, a tenger is különös gravitációval rendelkezik. Igaz ez akkor, amikor a napsütésben a víz mélykéken ragyog, és akkor is, amikor beborul és viharos szél tépázza. A strandra megyek, nézem a vészjósló, delejező hullámokat, érzem a szitálást, a szél időről időre arcon hinti vízzel a sétálókat és bámészkodókat. Fenséges a tenger, amikor veszélyes, alig hihető, hogy még ekkor is hajózzák.

 

 

 

 

Máskor olyan erősen süt a nap, hogy le kell venni a pulóvert, elheverni a meleg homokban és nézni a kék-arany csillámlást mindenfelé. Ilyenkor sokan vannak a strandon, mögöttünk utcazenészek koncerteznek, kétes figurák árulják a mojitót, a sangríát, a sört, a kókuszdiót és a fürdőlepedőket, és olyanok is akadnak, akik bemerészkednek a vízbe, sőt egyenesen belefutnak az olykor másfél-két méteres hullámokba. Egy lány beleveti magát a kilökődő víztömegbe, eltűnik, majd felbukkan és kisodródik, kutyája aggódva figyeli a parton. Srácok menőznek, végül vissza-visszadobja őket a tenger, amely a partnak csapódva a homokot is fölrobbantja, aztán visszacsapja a földre.

 

 

 

 

 

Az egyik hatalmas mólón, az Odüsszeia tér és az Ithaka passzázs találkozásánál található Barcelona óriási akváriuma, ahová vasárnap betérek. Nem csupán gyerekeknek, családoknak tökéletes kikapcsolódás, de mindenkinek, akit érdekel a tengerek élővilága és azok fönntartása. Az akvárium ugyanis nemcsak egzotikus halakat és tengeri élőlényeket mutat be, nem puszta spektákulum, hanem szaporítási és fajfenntartási programot is működtet, amilyen például a csikóhalak keltetője vagy a planktonüzem. A legnagyobb attrakció persze a gigantikus, hosszan kígyózó alagútrendszer, ahol tulajdonképpen abban az óriási medencében sétálhatunk végig, amelynek tengermélyi képét a sziklákkal, a homokos talapzattal és az eredeti növényzettel a kisebb-nagyobb halak, a lenyűgöző ráják mellett a tigriscápák (sandtiger shark) és a barna cápák (sandbar shark) uralják. Utóbbiak akár háromméteresre is megnőnek, és ahogy elsiklanak mellettünk vagy fölöttünk, tekintélyt parancsoló látványt nyújtanak. (Egyiküket, akit én csak Főnöknek neveztem magamban, kis halak sokasága, a sameszai követtek szorosan rátapadva, lásd a videót.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az Odüsszeiában – Devecseri Gábor fordításában – a meddő szó leggyakrabban a tenger jelzője: ἀτρύγετος (atrügetosz), azaz nem hoz termést, mint a szárazföld, arathatatlan; barátságtalan, kimeríthetetlen és nyughatatlan birodalom. A horizont és a felmérhetetlen víztömeg látványa mégis megigézi az embert, morajlása pedig elcsitítja. A tenger gazdag és ismeri bonyolult vágyainkat, amelynek megragadására a portugálok a saudade szót használják. Közel és távol, otthon és idegen ellentétes, mégis egybefonódó, alig megragadható érzéseit kelti föl, és fölidézi a sírdogáló Odüsszeusz alakját, ahogy Kalüpszó odalép hozzá:

Ülve találta a parton: nem száradt soha könnye,
élete édes tartama így folyt el, hazavágyott
bánatosan, mert már nem tetszett néki a nimfa.
Éjeit ott töltötte azonban kényszerüségből,
mélyölü barlangban, vágy nélkül a vágyakozónál:
ám napközben a sziklás partfokon ülve kesergett,
könnyel, sóhajjal, siralommal tépve a lelkét,
s könnyhullajtva a meddő tengert nézte csak egyre.
Most odaállt mellé, s ezt mondta az isteni asszony:
„Gyászsorsú, ne siránkozz itt, ne enyésszen örökké
életed: én immár téged szivesen hazaküldlek.”