10.
Amióta a Sagrada Família környékére költöztem, kerülgetem Gaudí nevezetes bazilikáját, a fosszilizálódott őslényt, amely szarvakkal és tüskékkel az égnek dobta föl a talpát, és nemhogy bomlana, süllyedne, rétegeket képezne a kőzetben, de halálát követően is emelkedik és gyarapodik. Körbejárom, közelebb megyek és eltávolodom, fölmérem, kifürkészem porózus, lyukacsos, pikkelyes bőrét, amely kőnek álcázza magát, holott maradvány mivoltában is – mint minden Gaudí-építmény – hüllőszerű, telis-tele duzzanatokkal, kelésekkel, viszolygást keltő és delejező kitüremkedésekkel, hullámzással és irányíthatatlan transzformációkkal: megállíthatatlanul lüktet és burjánzik.
A szakirodalom organikusnak nevezi mindezt, a statikussal szembeni mozgalmasság ünnepének, a növényi-állati, tehát a szerves és élő szövetek architekturális leképződésének, amely a képződményi jelleget a teremtett felé tolja, vagy másképp fogalmazva, a civilizációs-funkcionális konstrukciót az élő és burjánzó mintájára szervezi, ami az épített környezetben paradox módon a másságával rí ki. A dús emberi jelenlét – amely a nagyvárosok jellegadó jegye, a szaturáltság letaglózó folyamatossága, a kitűnés/beolvadás pillanatonként változó dinamikája – mint építészeti kitüremkedés a város bőrfelületén egyszerre metafora és szilárd, kövekbe visszahúzódó azonosság, ironokusan túltolt szecesszió – Modernisme, katalán art nouveau – és posztmodern giccs, tört mozaikból keletkező mézeskalácsvilág és szürreális, mozdulatlanságában is kitoluló, kígyózó, pulzáló rendezetlenség. A turista tekintetének (és kamerájának) kitett, ám annak ellenálló, szimmetrikus és eltérő szögekbe hulló, ily módon csaknem befoghatatlan forma, amelynek bélrendszerszerű belső terei a leírások szerint a Gaudí-élményt kínálják a Casa Batlló, a Casa Milá és a Sagrada Família esetében is, e látszólagos kuszaság, rendezetlenség hatása alatt valamiféle ünnepi diverzitásban ölt testet. A ceremonialitás aztán spektákulumba fordul, miközben artisztikus, hegemón sajátosságoknak is ki van szolgáltatva, nem csupán az építmények múzeumi közege miatt, de például a Katalán Zene Palotája esetében a klasszikus zenei koncertek és operák hagyományosan művészi miliője révén is.
Ha jól megnézzük a Sagrada Família külső felületeit, egy kiütésekkel, ragyákkal, himlőhelyekkel, göbökkel és rücskökkel teli bőrfelület tobzódását látjuk – különösen a homlokzati részen –, amelyen a jelképek és az üdvtörténeti narratíva mind e tobzódás része; szellemi és természeti egymásba nő, óriási kiterjedésű, fölágaskodó transzformert látunk, amelynek testrészein önállóan is értelmezhető alakzatok és szereplők nőnek ki (beleértve a darukat és emelvényeket). Másfelől – a döglött hüllő víziójának megfelelően – úgy fest a bestia, akár a Last of Us második évadában a seattle-i kórház B2-es szintje, ahová Ellie lemerészkedik, s ahol a falakat nemcsak belepi, de új formákba rendezi a színes és szinte képlékeny, hullámzó gombatelep – vagy mint a két lábon járó gombamonstrum Jackson városának ostromakor, amely a föltartóztathatatlan kinővések alatt már elemésztette az embert.
A Sagrada Família és a többi Gaudí-épület nem éppen ellentmondásos módon vonzzák a tekintetet, hiszen kilökődnek a megszokottból, és ezzel kilökik a szemlélőt is, ami attraktív, voltaképp kívánatos esemény. Olyan spektákulumok, amelyek a szelídítő-civilizáló, kontrolláló kulturális elbeszéléseket is visszahelyezik a szerves lüktetésbe, a fenotípusok bizarr sokaságába.
De visszatérünk még a Sagrada Famíliához, hiszen be kell hatolnunk a szörny belsejébe, hogy fölmérjük gigantikus bendőjét.
11.
A belsőkről szólva azonban ideje szemügyre vennünk a szupermarketek és a piacok kínálatát is. A Mercadonát korábban érintőlegesen említettem, van egy kényelmes, tágas üzletük a közelemben, ma viszont a híres barcelonai sugárúton, az Avinguda Diagonalon volt dolgom, a 477. szám alatt található toronyházhoz kellett ugyanis elzarándokolnom, hogy a barcelonai magyar főkonzulátuson névjegyzékbe vetethessem magam az április 12-i országgyűlési választáson történő szavazáshoz.
Mivel az Ügyfélkapu+ menthetetlenül használhatatlan, s ama foucault-i tételnek az ékes bizonysága, hogy az állam szándékosan teszi átláthatatlanná és áthatolhatatlanná a bürokráciát és az adminisztrációt, hogy az oktalan állampolgár a közelébe se férkőzhessen a valódi tudásnak, a letöltött és kinyomtatott névjegyzéki kérelemmel a kezemben, időpont-egyeztetést követően jelenhettem meg a konzulátuson, ahol azon nyomban el is bírálták igényemet (hogy élhessek állampolgári jogommal). A nyolcadik emeleti ügyfélszolgálatról lefelé sikerült kiszállnom az első szinten, ami nem emlékeztetett az előcsarnokra, egy ott dolgozó lány azonban, miután szívélyesen üdvözölt, készségesen beengedett a kártyájával a munkaterületre, amely azokból a – Douglas Coupland X-generációjában marhaboxoknak nevezett – dobozokból állt, amelyek közt Thomas Anderson telefonnal a markában igyekezett elsasszézni Smith ügynök és társai elől. Miután hasonlóképp végigpásztáztam a helyiséget, visszaosontam a liftbe és elhagytam a tornyot, azon tűnődve, milyen lenne itt dolgozni, az ablakból a kinti forgalmat nézni, a cafetérián enni, a közelben lógni, mindennap köszönni a portásoknak és a takarítóknak.
Rövid séta a tavaszi napsütésben. A Diagonal 545. számnál található a Caprabo nevű szupermarketlánc egyik nagyobb üzlete, egy széltében-hosszában tekintélyt parancsoló bevásárlóközpont földszintjén, ahol a food court olyan éttermekből áll, amelyek hiába helyezkednek el közös területen, boxszerűen kialakított saját étkezőtérrel rendelkeznek, ahol egyéni, nettül megterített asztalok várják a vásárlókat, miközben a vendéglők közé hagyományos sonkapultok, zöldségesek és helyi termékeket kínáló üzletek, vegán és bioboltok ékelődnek.
Ami a Caprabót illeti, valamivel előkelőbb, mint a Mercadona vagy a Carrefour, s a környékbeli gazdák és termelők áruit értékesíti Barcelonában, Katalóniában és Andorrában.
Tágas, patyolattiszta sorok, rendezett pultok gazdag kínálattal.
Praktikus papírtasakokban négyféle ebéd- vagy vacsoramenü (csirkés, halas, tészta, paella) előétellel és félliteres ásványvízzel 6 euróért. Óriási készétel- és sushikínálat. Tradicionális sonkapult a fölaggatott disznócombokkal, pazar vörösborkészlet, számos – köztük természetes módon ízesített, például fokhagymával dúsított – olívaolaj, a megszokottak mellett különleges tésztafélék (lencsés, borsós, de szépiatintával készített is akad), legtöbbje 1-2 euró körüli áron. A paradicsomszószok promenádja, a legjobbak is már 2 euró körül elérhetők.
Tenger gyümölcsei és halpult, ahol a szakember kérésre összeállítja és előkészíti a termékeket, hogy otthon már csak sütni kelljen.
A szokásos mellett ínyenc sajtpultok számos kisebb-nagyobb sajttállal (a válogatások 8 és 10 euró között, a kisebbek 3-5 euróért), lekvárokkal, kacsamájpástétommal és más, a sajtokhoz passzoló finomságokkal.
Végtelen olajbogyókészlet. A zöldségpulton a brokkoli – ahogy errefelé mindenütt – egészséges mélyzöld, kilója 1.95 (737 forint), de hozzá lehet jutni rózsákra vágva dobozokban is (ez drágább), ugyanígy a karfiol és más zöldségek.
Aki szereti a mirelitpizzákat (akad köztük ehető), itt nagyjából 30-40 félét talál, többségük 2–4 euró között.
Megfogadtam magamnak, hogy nem siránkozom az otthoni koszos kis Spar miatt, ahol mindig szutykos a padló, mindenütt raklapok torlaszolják el az utat, a Mohu-konténerek ötméteres körzete katasztrófa sújtotta területnek számít a kiöntött, ragadó és bűzlő maradék piáktól, a vissza nem váltható palackok a mocsokban hevernek szanaszét, az eladók pedig vagy tudomást sem vesznek rólad, vagy morognak – ám amikor a Caprabóban a sushipultnál a részlegen dolgozó lány kijött, köszönt és felajánlotta a segítségét, kissé lebiggyedt a szám sarka.
(Alább, az utolsó képen egy 3 és fél euróért vásárolt készétel látható, linguini királyrákkal és fűszeres zöldségekkel.)
12.
A vasárnapot a Montjuïcon töltöm. Csaknem 20 fok van, a napsütés mellbevágó, rövidujjúra kell vetkőzni. Az olimpiai parkban kikapcsolódó családok, kirándulók, programra érkezők.
A Montjuïc (Mont juïc, muntanya dels jueus, Zsidó-hegy) a város délnyugati részén emelkedik, a tengerpart fölé magasodva. Az 1929-es világkiállítás és az 1992-es olimpia központja; az évszámok utolsó két számjegyének fölcserélhetősége megfelel annak a koncepciónak, amely a tudást és az innovációt a testedzéssel és a fizikai megmérkőzéssel egészíti ki, illetve fordítva. Sőt a kiállítás is három fő témára, az iparra, a sportra és a művészetre fókuszált, s lehetővé tette a domboldal és környéke nagymérvű fejlesztését, melynek során a Modernisme irányzatát egyre inkább a noucentisme (novocentismo) váltotta föl, amely ma is meghatározza Barcelona városképét, illetve karakterét, különösen az Eixample negyed középső részein.
A Montjuïcon a Lluís Companysról, Katalónia egykori elnökéről elnevezett olimpiai stadion és a számos edzőpálya mellett emelkedik a Santiago Calatrava által tervezett nevezetes kommunikációs torony, amely iránytűt mintáz; távolabb a Castell de Montjuïc erődítménye a légvédelmi ágyúkkal (a spanyolok gyakorta innen támadták a katalánokat), 360 fokos kilátással a tengerre és a városra; a botanikus kertek, a Joan Miró Alapítvány a neves katalán művész alkotásaival, valamint a hegy oldalába épült az Espanya tér fölé tornyosuló Katalán Nemzeti Művészeti Múzeum (Museo Nacional d’art de Catalunya), tőle kissé keletre pedig a Katalán Archeológiai Múzeum. Az olimpiai parkban emelték a Sant Jordi csarnokot, amely nagyobb koncertek vagy események otthonául szolgál: mindez az eklektika komplex helyszínné avatja a hegyet, amely messze nem csupán turisztikai potenciállal bír.
A Castell de Montjuïc erődítményének otthont adó meredek domb a 11. században a közeledő hajók és a készülő ostromok megfigyelését tette lehetővé, a bástya később fejlődött légvédelmi létesítménnyé, amelynek egykori ágyúi ma is a tenger felé néznek – Lluís Companys, akit a spanyol polgárháborút követően a Gestapo fogott el Franciaországban, itt lelte mártírhalálát 1940-ben, miután a Franco-rezsim végzett vele. Az erőd mély árkait ma kert borítja be, a teraszon pedig, ahonnan a tágas tengerre, az ipari kikötőre, a hosszú partszakaszra, illetve a másik oldalon Barcelona szélesen elterülő metropoliszára, a Tibidabo-hegyre és a távolban a Jézus Szent Szíve templomra látni, az ágyúk és falak közt narancsfák nőnek. A tenger háborítatlan felszíne elmosódott a kékes pára tompa fényében: fölötte csillogón ott feszült, mintha lakkal vonták volna be, a végtelen kékség sugárzó félgömbje, csak egy kis elveszett ködpamat látszott rajta, amely összegömbölyödve szunyókált a fényben lebegve. A víz fölött a horizonton és a völgyekben is lágy gőz, nyugodt fátyol ül, csak a madarak és a szél hallatszik, a levegő illata szinte meghitt, gyermekkori, békebeli.
A várfalon a katalán zászló büszkén lobog, a napfény a kikötőt és a völgyben elterülő várost füröszti, amely, akárcsak a part és a mélykék víz, halvány glóriát kap a délutáni szikrázásban. Sirályok vitatkoznak egymással és az idelátogatókkal, odalent a szállítmányozócégek, a konténerterminálok, a nagybani lerakatok, a sótalanító üzem és az ipari nagyvállalatok halkan zajonganak, kalapálnak, hozzák-viszik az árut, termelnek, fuvaroznak, mozgatják a ládákat, a dokkoknál és a nyílt vízen teherhajók jönnek-mennek.
Amikor visszaereszkedem a városba, már esteledik. Az Espanya térről a Sant Antoni negyeden át sétálok a központ felé, a piacok lassan zárnak, a sétálóutcák tele, a játszótereken és a bárokban zsivaly. Mire hazaérek, a Sagrada Família és a Sant Martí környékének szövevényes tömbjeit, a Glòries üvegtornyát már kivilágították.
