5.

A makettváros apró épületei büszkén fürdenek a mediterrán napfényben. Kicsiny, leszúrt zászló a Sagrada Família, a Szent Eulália-székesegyház, az Arts és a W hotel üvegpalotái a parton, fogpiszkáló a Calatrava kommunikációs torony a Montjuïc ormán. Ahogy keletről nyugatra haladva süllyedünk, még egyszer a nyílt víz felé vesszük az irányt, a gép éles szögben megdől, ám a magasságunk még jelentős, hiszen a tenger fodrozata mozdulatlan, akár egy barázdált óriás pikkelyes bőre. A napsugarak opálosan szétterülnek a vízen, amelynek a színe most megváltozik, sötét lesz és ősi; kolosszális higanyóceánná sűrűsödik a tenger, mintha másik bolygó territóriumába léptünk volna, ahol eltérő törvények uralkodnak.

Aztán elúszunk a Montjuïc és az ipari kikötő fölött, a makettnek kiterjedései lesznek, a földnek realitása.

Odakint a hőmérséklet csaknem 20 fok. Az enyhe szél barátságos és szerény, a téli kabát szárnyai lágyan csapkodnak. Könnyedén és gyorsan a belvárosban vagyok, a Plaça de Catalunyán ülök, nézem, ahogy jönnek-mennek az emberek. A Banco de Espanya eklektikus tornyának tetején büszkén lobog a kalatán, a spanyol és az EU-zászló. A gyerekek a galambokat etetik, a Ramblát kényelmes munkások térkövezik. Ebédidő van, a környékbeli éttermek és büfék telt házzal üzemelnek.

Megérkeztem.

Mihez kezdjek most?
 

6.

A lakás, amelyben szobát foglaltam, az El Raval negyed északi részén, az Egyetem tér közelében, a Joaquín Costa utcában található. Ez a negyed a pesti belváros maszatosabb, szertelenebb kerületeire emlékeztet. Úgy is fogalmazhatnánk, színes környék, rengeteg bevándorló él és dolgozik errefelé, kisboltok, zöldségesek, barber shopok, használtcikk-kereskedők, kisebb-nagyobb nemzetiségi konyhák, kifőzdék, kocsmák uralják a sikátoros utcaképet, de akadnak csöppnyi színházak és különlegességeket áruló pékségek, cukrászdák is. Néhány lépés az egyetem történelmi épülete, amelynek a Filológiai Fakultására bejárok majd, hogy a könyvtár olvasótermében dolgozzam. Onnan pár perc a Catalunya tér, amelynek a túloldalán a régi város, a mai Gótikus negyed kezdődik.

A központban vagyok.

A lakást két bentlakó mutatja meg, a tulajdonosok érkezésére nem számíthatok. A hosszú, keskeny folyosó barlangi környezetbe vezet, ablaka egyedül a konyhából nyíló terasznak van, amelynek fénye nem ér messzire: a lakás a nap valamennyi szakában ugyanolyan sötét, és csak mesterséges fénnyel világítható meg. A cella méretű mélyedéseket, melyeket szobának hívnak, kitölti az ágy és az apró ruhásszekrény, a cipődet és a táskádat az ágyad elé helyezheted. Az áttetsző műanyag tolóajtók kívülről zárhatók, ám a cellákban sincs ablak, Dalí nevezetű saját helyiségemben az egyetlen fényforrás az ajtó fölött a falból kilógó szomorú, csupasz villanykörte. Ha dolgozni szeretnék, és nincs kedvem átugrani az egyetemre vagy valamelyik közeli kávézóba, a konyhai étkezőasztalt, esetleg a teraszt választhatom.

Néhány napig bírom, aztán szedem a sátorfámat, és átköltözöm egy lakásba a Sagrada Família mellé, ami csak az enyém. 74 meredek lépcsőfok a komfortért, párizsias miliő, megnyugtató uniformitás. A hűtő gyorsan megtelik a tenger gyümölcseivel, amelyekhez a közeli Mercadonában fillérekért hozzájutni.

Végre kialszom magam, és nekiállok a teendőknek.

7.

Michel Houellebeck regénye, a Megsemmisülni a következőképp kezdődik:

A november végi-december eleji hétfőkön néha olyan érzése támad az embernek, főleg, ha egyedülálló, hogy a halál felé vezető folyosóba érkezett. A nyári vakációnak emléke sincs már, az újév pedig még messze van – szokatlanul közel kerülünk a semmihez. (Tótfalusi Ágnes fordítása)

Történetemet éppenséggel ezekkel a mondatokkal is nyithattam volna. Persze az új év eljött, a közönyös világra újabb napok virradtak, az autók tankját pedig még mindig meg lehetett tölteni benzinnel, hogy legyen mit eregetni a szürke, párás és megviselt levegőbe. A helyi boltokban ugyanaz a gyászos kínálat nap mint nap; a Mohu konténere előtt a műanyag flakonokkal kínlódó nénik és bácsik, a lucskos sártól csöpögő lépcsők a hévaluljáróban, bejáratott útvonalak, tompa arcok, Metropolt bújó idősek, akik azt hiszik, újságot olvasnak. Az ég alacsony, szürke, tömör. Mintha nem is fölülről, hanem a földet borító hótakaróból érkezne a fény. Egyesek hazafelé tartanak, de még haza sem értek, már tudják, hogy a szeretteik hamarosan meghalnak, vagy már meg is haltak.

Barcelona ehhez képest vidám fallout, a halál felé vezető folyosó napos, dekadens, karneváli oldala. Esténként az emberek a bárok és éttermek teraszán ülnek; érkezik az öregúr, orrán vastag keretes szemüveg, a srác a pult mögül ismerősként üdvözli, segít a bottal, leülteti, már kapja is könnyű, ízletes fehérborát.

Elnézem a jövés-menést, a bonyodalmaktól mentes vitalitást, az olívával teli kelyheket, a vékonyra szelt sonkákat, a bbq marhát, a csapolt vermutot. 

Az osztrák pultos lány a közeli borozóból évek óta Katalóniában él, és szeretettel emlékszik a Magyarországról beszerzett csabai kolbászokra. Mi, wurstosok hamar megértjük egymást, de a jamónra is gyorsan fölesküszünk. Isten hozott Barcelonában, cheers, prost. Elalvás előtt még falatozom kicsit, halkan gépelek, semmi nem sürget, senki sincs mellettem, sem előttem.

8.

Csütörtök: 20 fok, verőfény, apokaliptikus szélvihar.

A tengerparton kószálok. Ahogy fejemet leszegve felhágok a víz fölé nyúló teraszra, a lábamat csaknem kiviszi az erős szél, amely felkapja a homokot és a tengerbe hinti, akár a kurkumát. A víz is mozgékony és akaratos, tajtékos hullámokat csap a homokra, lármázik, helyet követel, aztán visszahúzódik. Stay salty, mondja a vitorlások lobogója a kikötőben.

Az üvegpaloták a környéken mintha mind üresen állnának. Életnek semmi jele, a part melletti Estació de França vasútállomás is mozdulatlan és elhagyatott, a szerelvények döglött kígyókként nyúlnak végig a vágányokon. Sétálok a végítéleti szélben, röpül az újságpapír, a műanyag zacskó, a gallyak és levelek, a Stalkerben vagyok.

Terminus. Sanctuary for all. Community for all. Those who arrive, survive.

Sose bízz abban, aki rímbe szedi a túlélés ígéretét.

A Barceloneta és környéke mindazonáltal mozgalmas, az irdatlan lökéshullámok ellenére sokan félmeztelenül sportolnak, vagy hátizsákjukra hajtva fejüket megpihennek a homokban. Egy fickó fémkeresővel, teljes harci díszben szántja a strandot, fölvesz dolgokat, összehúzott szemöldökkel megvizsgálja, aztán elteszi vagy visszadobja őket. A Katalán Történeti Múzeum, a Tengerészeti Múzeum és a Barcelonai Viaszmúzeum is a környéken található, csakúgy, mint a fiatal Gaudí remekműve, a Palau Güell vagy a Picasso Múzeum, amelyek mind a régi városnegyed és a tengerpart gravitációs erejét jelzik.

Délután a polgárőrség üzenete visít a telefonom. A szélvihar miatt a közlekedésben fennakadások várhatók, iskolák és intézmények zártak be, várjuk ki zárt helyen a végét és óvakodjunk a pálmáktól, amelyeknek a leveleit és pikkelyes kérgét könnyedén lehántja a szél. Nem tudod, mennyi szeméttel jár a modern civilizáció, amíg az orkán át nem suvickolja a várost. A közteresek már dolgoznak, miközben készülnek a hétvégi farsangi fölvonulásokra és a karneváli mulatságokra.

Szombaton az utcákat elárasztják a jelmezesek. A belvárosban spontán koncertek, latin tánc, maszkarás civilek, profi szórakoztatók, jámbor züllés.

Később a közeli ír pubba megyek, ahol meccseket közvetítenek: britek, írek, néhány helyi és olykor egy-egy hangoskodó amerikai társaság népesítik be a helyet. Egymást követő harmadik nap töltöm itt az estét, mert hétközi forduló és Király Kupa-sorozat volt, egy ipa és egy ír vörös az adagom, s bár nem tudunk kommunikálni egymással, összehaverkodom a zöld pulóveres katalán bácsival, aki szintén idejár focit nézni; most tele a kocsma, de nálam akad még egy szék, amikor megpillant, földerül, intek neki, jöjjön csak, mindjárt kezdődik a mérkőzés, letántorodik a kis sörével, mosolyog, mond valamit a mai várható játékról, aztán csak emeljük poharunkat és szurkolunk, amíg a végén győz valaki.
 

9.

Tartózkodom attól, hogy jó/rossz párba rendezzem az itteni dolgokat az otthoniakkal. Itt is vannak hajléktalanok, kosz és szemét az utcán, felújítás és térkövezés. Politikai csörték, a katalán függetlenség folyamatosan napirenden tartott kérdése – Barcelonában katalán zászlót tesznek az erkélyekre, Madridban spanyolt –, a La Liga játékvezetése bűnrossz. Sokan mennek sokfelé, a lakhatás problémás, a turizmus fojtogatja a várost. Cserébe azonban kiváló a fekvése és a földrajzi adottsága, kulturálisan sokszínű, étrendje kiegyensúlyozott, a paradicsom pedig külön is fölülmúlhatatlan (és olcsó), nem az az üvegházi kása, amit otthon spanyol paradicsomként szórnak ki a pultra. Amióta itt vagyok, nagyjából mindenhez marékszám fogyasztom, s mivel az olívától a tengeri étkekig és a déli gyümölcsökig minden feleannyiba, sőt harmadába kerül, mint odahaza, nem nehéz egészséges koszton lenni.

De Barcelona nagy, népes város, nyüzsgő és élénk, hangos és intenzív. A spanyolok és a katalánok – az olaszokhoz hasonlóan – túl sokat dohányoznak, ráadásul hagyományos cigarettát szívnak, a kelet-európaiakkal ellentétben viszont talán kevésbé szorongásból, mint inkább azért, mert mindig kell valami a kezükbe. (Az Utas és holdvilágban, emlékezhetünk, Mihály a leginkább azon képed el a gubbiói kolostorban, hogy egykori barátja, Ervin nemcsak hogy nem iszik, de dohányozni sem dohányzik többé, ami már-már akceptálhatatlan, mintha valaki legalábbis az evésről mondott volna le.)

A metró a nagyvárosok örök munkában lévő bélrendszere. Barcelonában a földalattik zsúfoltak, akárcsak Párizsban vagy Londonban, különösen – természetesen – a belvárosi szakaszokon. A minap szemtanúja voltam valaminek az L2-es vonalon, ami azóta sem hagy nyugodni. Lehet, hogy nem számít, az is lehet, hogy igen. A késő délutáni csúcsban felszállt egy lány, nem több tizennyolcnál; középen egy ülés még szabad volt, oda araszolt, miközben a másik ajtó felől hatvan körüli nő közelített, aki fiatalosan hosszú, őszes haját lányosan középen választotta el és a füle mögé tűrte. Ahogy a lánynak, neki is kék szeme volt, de míg az övé bölcsességet és tapasztalatot sugárzott, addig a fiatal lány arca a tinédzserek kifejezéstelen közönyét tükrözte. Ez a fajta közöny persze szuggesztív és szép, hiszen a távolság és a közömbösség érzékien hat, mint a kifürkészhetetlen formákba rendeződő hús. Áradt belőle az érzelemként felfogott enerváltság esztétikája, amely annyira vonzott. A fásultság mint érzés, a fásultság mint motiváció, a fásultság mint az élet értelme, a fásultság mint eksztázis.

A lány átadta a helyet a nőnek, aki leült és beszélni kezdett. Folyamatosan, halkan magyarázott a lánynak, amiből semmit sem értettem, pedig nagyon szerettem volna tudni, mi az a halasztást nem tűrő dolog, amit ily késlekedés nélkül el kell mondania. A lány hallgatott s ugyanazzal a közönnyel nézett rá, mint amivel fölszállt a metróra. Először azt gondoltam, csapdába esett, nem szabadul, míg egyikük le nem száll.

Aztán a lány is mondott neki valamit halkan. Közben karjával kinyúlt felé, gyengéden eligazította a nő kiszabadult tincsét, elsimította a homlokán, a füle mögé húzta. A nőnek szeme sem rebbent, csak mondta. A lány évődve simította a haját. Nem volt igazi funkciója a mozdulatnak, pusztán az érintés maga, mintha az idős nő lett volna a kislány, a lány pedig az anya, aki a gyerekét nyugtatja és gondoskodik róla, vagy csupán az érintés kedvéért cirógat.

Később fölszabadult a nő melletti hely, a lány leült mellé és tovább hallgatta.

Nem tudom, miről beszélt oly kitartóan a nő. De nem a nyelv, és nem is a beszéd volt érdekes, mert a hangsúlyok sem meghatottságról, sem megindító érzékenységről nem tanúskodtak.

Végül elszégyelltem magam. Talán a magyaros mentalitásom, talán a nemtörődömségem vezetett tévútra, hogy két idegen véletlenszerű találkozását az egyik szemszögéből eleinte kínosnak ítéltem.

Lehet, hogy nincs jelentősége az egésznek. Lehet, hogy van. Sosem tudhatod, mi rejtőzik egy homlok, egy tekintet, néhány ránc és kóc mögött. Bőr, csont, hús, lágy részek, szikrázó idegpályák, amelyek univerzummá állnak össze. Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak.

A metró, ahogy a tenger, többé nem infernális hely, hanem a bőségé és a megfelelő ülőhelyeké.

I am large, I contain multitudes.