1.

Házam Óbudán áll, a második emeleti ablak előtt a tölgy ágai a fagyba dermednek. Odakint, idebent csönd. A hó fáradhatatlanul hull, reggelre a harminc centit is eléri, ami aztán a következő napokban lefagy, hogy a keményedő párna alatt egyszer már megolvadt réteg egyenetlen, síkos, járhatatlan felszínt alkosson.

De most még csak a havazás.

Fél tízkor, amikor már csak a kutyasétáltatók és néhány kósza lélek barangol az utcákon, fölsétálok a lankásan emelkedő hegyoldalba, az ófaluba. A havazásnak semmihez sem hasonlítható csöndje van, csupán a pergő szemek zizegnek és a lábam alatt ropog a friss hó, amelynek az illata régmúlt világokat idéz. Néhány kaptató után visszaereszkedem, a máskülönben forgalmas Ezüsthegy utcán vastagon megül a dara. Aki kocsiba ült, most lépésben, szinte meghitten araszol.  

Teát főzök az üres lakásban. Csak én vagyok, és a szótlan tárgyak. A lerabolt háló és fürdő – mint a kibelezett roncsok a faluszéli hátsó udvarokban – elhagyatottan tátognak a nyitva hagyott ajtókon át. Lassan, megfontolás nélkül, de óvatosan foglalom vissza a területeket: egy új ágytakaró, a könyvespolcok racionalizálása, a tárgyi emlékek gondos elhelyezése a megürült szekrények mélyére, bútorápoló, portörlés, valami meghatározhatatlan ellenállás hajtotta energikus porszívózás és fölmosás.

Pizza, tésztalevesek, virsli, az újévkor kötelezően megfőzött lencse, amely a beleöntött csili miatt a fogyaszthatóság határát súrolja. A dekadencia élvezete és a kispolgáriság neurózisa egyidőben. Az apokalipszishez való vonzalom, amelyet a kiábrándultság, a düh és az élni akarás egyszerre táplál. Késő esti csoszogások a nappaliból az előszobába, a bejárati ajtóig és vissza, Walking Dead szakadásig, amely érzékien hat, mozgásom azonossá válik a walkerekével, s erre némi gőggel rá is játszom, affektálok, habár senki sem lát, magamat szórakoztatom a sötétben.

I’m keeping this group together, alive. I’ve been doing that all along, no matter what. I didn’t ask for this. Maybe you people are better off without me. Go ahead. But get one thing straight... If you’re staying, this isn’t a democracy anymore. Ez jár a fejemben: a személyes a politikaival és a fikcióval elválaszthatatlanul keveredik. Vagy a szögesdróttal körbetekert baseballütővé szublimálódó gyász, amely – miközben mindenütt jelentés nélküli testek burjánzanak – eltörli a különbséget valamennyi létező között, és a negativitást ruházza az emberre. I am Negan!


2.

Amikor a lehetetlen bekövetkezett, a tagadás első momentuma az volt, hogy fátylon keresztül ugyan, meg-megbontva a tekintet irányát, de végignéztem az FC Barcelona aznap esti Király Kupa-meccsét, amelyet egy másodosztályú ellenféllel szemben vívott, noha gyötrelmek árán, de sikerrel.

Nem számított. Még nem. Egy gondolat azonban megszületett, és ahogy határozottabb formát kezdett ölteni, alkalmanként a késő esti csoszogásoknak is új értelmet adott.

El kell mennem Barcelonába.

Miért éppen oda, kérdezték néhányan.

Talán azért, amiért a boldogító havazásba is kikívánkoztam. Mert emlékeztet valamire, ami jó, és bele tudom vetni magam, ahogyan egy más halmazállapotú anyagba.

Get busy livin’ or get busy dyin’.


3.

Győzést ki említ? Minden csak kitartás.

Jékely Rilke-fordítása mintha még bizakodó is lenne. Ha kiállunk, átvészelünk valamit, már az is eredmény, győzelemről szó se essék – ennyiben mégis bizakodhatunk. Mint a rettenetes és a nyomorúságos élet különbsége az Annie Hallban; ha nyomorúságosan fejezzük be földi pályafutásunkat, már szerencsénk van, bár ott a Halál Velencében az irodalmi referencia.

Esterházy a következőket írja A kék haris elején: Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles. Győzést ki említ? Minden kitartás. – Azonnal ez a sor jutott az eszembe (...), és valóban ennek jegyében íródnak soraim, miközben fontos volna a cím is, így egyensúlyozva – természetemnek megfelelően – rezignáltság és lelkesedés közt.

Rengetegen kizsákmányolták már a fönti Rilke-sort, úgy turkálva a szavak bélrendszerében, ahogyan a walkerek az áldozatokéban. Mindez két tanulsággal jár. Az egyik, hogy a szóbelek még nem hűltek ki, vagyis frissek. A másik, hogy Rilke és a Walking Dead egy önkényes mozdulattal egymásba trancsírozhatók, pláne, hogy a Rilke és a Walking jelölősorok a betűazonosságok és -cserék révén megidézik egymást. Íme, a véletlen szemiózisa, egy tál kocsonya, felpépesítve a villával.

Mondatok, amelyek eszembe jutnak a decemberről és a januárról:
Úgy érzem, hogy gyomormosásra lenne szükségem.
Úgy érzem, hogy a konstans végbéltükrözés állapotában élünk.
Úgy érzem, egy jól irányzott lobotómia megoldaná a problémákat.

Take them to the Pensieve. Varázspálcán lógó emlékkocsányok, amelyeket a Merengőbe öntünk, hogy tűnődjünk rajta, mi történt. Milyen íze van az emlékeknek? Sós, mint a könnynek, amely végigcsordul a haldokló Severus Snape orcáján, jelezvén, hogy emlékeink mindig a végesség és ekképp a fájdalom pecsétjét viselik magukon?

Elég a zagyvalékból. Az ember legyen hasznos, kösse le magát, akkor is, ha az év vége és eleje olyan liminális állapot, amelyben nem történik más, csak a transzformációt előkészítő, értelmetlennek tetsző lebegés, amit olyan ormótlan képződményekkel lobogóztak föl, mint a karácsony meg a szilveszter.

Azért mindig átjött valaki, vagy én mentem át valakihez, s hosszú idő után megint átvirrasztottam egy teljes éjszakát, amikor régi barátom, Orsi meglátogatott, aki egészen Vancouverből repült haza a családi ünnepre – mondhatom, mindketten sikert arattunk otthon.


4.

Akadt néhány feladat és olvasmány is. Három verseskötet, amelyek januárban jelentek meg a Prae-nél, köztük Kayla Czaga magyar származású kanadai költő legújabb, harmadik könyve (Félúton), amely a legbizarrabb gyászbeszéd, amit az utóbbi időkben olvastam. Úgy tekeri föl-le az érzelmeket, akár a potmétert, miközben szét is trollkodik mindent; a lírai alany falja a mikrózható készételeket, mintha nem lenne holnap, sőt csak e miatt a kényszerű zabálás miatt lenne egyáltalán holnap.

Újraolvastam az Utas és holdvilágot Péczely Dóra barátom könyves estjére, sőt meghallgattam a hangoskönyvet is Kulka János szuggesztív előadásában. Amilyen kéjesen hangsúlyozza a konformista szót, máris kínosnak tűnik az olaszországi csavargás. (Engem az a veszély aligha fenyeget, mondom magamnak, hogy a nosztalgia diktálja barcelonai jelenlétem történetét, és a véletlenek sem befolyásolnak.)

Végére értem A menekülő embernek (The Running Man), amit Stephen King Richard Bachman néven jelentetett meg a nyolcvanas évek elején. Állítása szerint egy hét alatt írta egy coloradói családi vakáció alatt – sajnos érződik rajta. A Bachman-könyvek disztópikus világai közt erős állításokat fogalmaz meg, amelyekről azt mondják, most kezdenek beérni, az áramvonalas sztoritelling azonban túlságosan is bukdácsol, az üldözéses jelenetek pedig komikusak. A hosszú menetelés (The Long Walk) innen nézve kategóriákkal jobb és komolyabban vehető, noha abban elejétől a végéig csak kutyagolnak. De mi mindent megtudhat magáról és a világról az ember gyaloglás közben! – úgy látszik, lábon megtett utak és lábon kihordott apokalipszisek várnak ránk, we are the walking dead, s a Végítéletben (The Stand) is az az egyik legizgalmasabb, ahogyan a magára hagyott autók százezrei végül épp a mozgás és a távolság legyőzésének akadályaivá válnak, hogy a végén, a coloradói havazás fergetegében régészeti leletként bukkanjanak elő a hótakaró alól. Mindig legyen kéznél egy kényelmes cipő.

José Maria de Eça de Queirós portugál író realista nagyregénye, A Maia család (Os Maias) először 1888-ban jelent meg, s idén tavasszal érkezik a Prae-nél Pál Ferenc ihletett fordításában. Rendkívül szórakoztató olvasmány, ha mégoly dagályos és lassú. Bizarr vágy a legapróbb cafatok iránt is, amelyek foggal lefejthetők a csontról. A szerző – népszerűségét tekintve – a portugál Jókai, nyolcszáz oldal sűrű leírás, az utolsó harmatcsepp rezdülése és a rajta megtörő téli napfény is tisztán és közelről szemlélhető, csakúgy, mint a kanapék kárpitozása vagy a gondosan belőtt bajszok. Mint minden hasonló regény – például a Vörös és fekete –, A Maia család is ráébreszt arra, mennyi hasonlóság és párhuzam van a mai kor politikai és társadalmi eseményeivel, s a hétköznapi reflexek gyanúsan ismerősek. A romantika vs. realizmus párbaj színre vitele a vidám, dekadens vacsoraasztalnál pedig Monthy Python-i pillanatokat eredményez.

Elolvastam még egy tisztességes kéziratot a negatív kampányokról és a populizmusról, elkészült a Prae folyóirat új száma, és beadtunk egy túlméretezett EU-s pályázatot. Megnéztem néhány filmet. Sorrentino Parthenopéja fölvonultatott minden vizuális klisét, ami a rendező nevéhez köthető, Ari Aster Eddingtonjának pedig messze nincs olyan atmoszférikus hatása és letaglózó ereje, mint két korábbi filmjének, a Hereditarynek és a Midsommarnak, igaz, art horror helyett ezúttal valamiféle neowesternt forgatott, amit valószínűleg nagyon korszerűnek és reflexívnek szánt, s meg is vannak a momentumai, melyeket aztán viszonylag gyorsan elfelejthetünk. A The Beast in Me sorozat (Netflix) borzasztó volt, egyedül Jonathan Banks miatt kezdtem bele, akit viszont a Breaking Badben és a Better Call Saulban egyaránt imádtam, és ezek tényleg prémium kategóriás szériák. A One Battle After Another éppen hogy elmegy, tulajdonképpen realistává szelídített Pynchon. A The Studio az Apple-ön meg nagyjából minden illúziót szertefoszlat a filmiparra vonatkozóan. A Knight of the Seven Kingdoms a pilot felvezetésében nagyot fosik a Game of Thronesra, és nagyjából jól is áll neki, bár az izgalmi faktor jelenleg a zéróhoz konvergál.

A többiről később. Február 9-én, hétfő délben megérkeztem a katalán fővárosba.

(Ps. Lesznek képek is.)